Hét…
Szobafogság… Ez hiányzott a legkevésbé. Bár megérdemlem, de attól még nincs ínyemre a helyzet, ami már négy napja fent áll. Első nap még nem volt annyira vészes a helyzet, elfoglaltam magam az olvasással. Nem, nem a naplót olvastam, mivel megorroltam magamra, amiért ennyire a gondolataimba szőtte magát. Kerestem más könyvet, mely közel áll a szívemhez.Anna Frank naplója kitűnő választásnak ígérkezett, a jelenlévőhelyzetemhez viszonyítva, ám ez cseppet sem hasonlítható a prinsengrachti hátsó traktus nyomorúságos sorsához! De a célnak megfelelt, és elfoglalta a gondolataim nagy részét. Ám sajnos csak három napig tartott az eufórikus állapot, így a szobafogságom negyedik napján itt ülök az ablakpárkányomon, és a közeli kis parkot figyelem.
Nem sokan lézengenek arrafelé, és úgy általában kihalt volt a környék. Ezen a szép napon kicsit furcsának tűnik ez a lappagás. Én biztos kint tölteném az időmet, már ha megtehetném… Valószínűleg elhívnám Janettet sétálni, vagy csak ülni az udvarunk füvén, egy nagy adag fagylaltos bödön, és a kifogyhatatlan pletykák társaságában. Ám most még fel sem hívhatom, ugyanis elkoboztak minden olyan készüléket a szobámból, ami megzavarná, a csodás szobafogság örömteli, magányos perceit… Szóval se Janett, se telefon, se laptop…
Ami megmaradt, és a világ szemlélésére szolgál, az csak az ablakom. Ám innen minden olyan unalmasnak, és lassúnak tűnik... Ráadásul a hangok sem szűrődnek be. Így csak figyelem a néma világot, mint külső szemlélő.
Még mindig a parkot figyeltem, amikor egy apró kavics csapódott az ablakomnak. Kicsit megijedtem így hátrahőköltem mielőtt lenéztem volna. Mark ácsorgott a saját házuknál és mosolyogva felkiáltott hozzám. Ugye mondtam már, hogy nem hallok semmit sem a kinti zajokból? Most is ez a helyzet. A némán ordibáló Mark képe nevetésre késztetett. Megpróbáltam elmutogatni, mi a helyzet, vagyis hogy egy árva szava sem jutott el hozzám, ám nem értette.
Majd hirtelen ötlettől vezérelve a szobám túlsó felébe rohantam, egészen az íróasztalomig, majd egy füzetet, és néhány tollat vettem a birtokomba. Mindezek után visszaballagtam a párkányomhoz, és a füzetbe véstem a következő mondatot, melyet a leírás után odanyomtam az alaküveghez.
’NEM HALLOK SEMMIT! ’
Elég nagy nyomtatott betűket használtam, hogy abból a távolságból is el tudja olvasni. Pár pillanat után mosolyogva bólintott, majd a házukba rohant, és ő is egy füzettel tért vissza, melyen a következő mondat szerepelt:
’AKKOR GYERE LE!’
Fejemet csóválva jeleztem, hogy ez sajna nem fog megtörténni. Szomorú arckifejezéssel konstatálta a dolgot, majd a füzetbe körmölt valamit, és felmutatta:
’TÁN HARAGSZOL RÁM?’
Újabb fejcsóválás, és én is írni kezdtem, majd az eredményt megint az ablakhoz nyomtam.
’NEM, CSAK RABSÁGBAN VAGYOK…’
Mosolygott, majd pár pillanat írás után felmutatta a füzetet.
’EGY ANGYAL NEM LEHET FOGSÁGBAN… ’ Lapozott egyet, és a következő lap tartalmára is fény derült. ’KISZABADTSALAK?’
Mosolyogva jegyeztem le a válaszomat, amit rögtön meg is mutattam neki.
’JÓ LENNE… DE LEHETETLEN!’
Nemsokára én is olvashattam Mark rendezett sorarait, melyek a válasz tartalmazták.
’MÁR MIÉRT LENNE? ’
Kitartóan mosolygott, mely ragadósnak bizonyult, hisz azon kaptam magam, hogy már én is mosolyogva írom a válaszomat. Mosolyom nem lankadt, holott eléggé oda ütöttem az üveghez az ujjaimat.
’KÉT SÁRKÁNY IS ŐRZI A VÁRAT A SZÜLINAPOMIG…’
Kisvártatva megint csak felém mutatta a füzet ütött kopott lapjait.
’ÉS, AZ MIKOR VAN?’
Mosolygott fel rám, gyönyörű csoki barna szemei pedig olthatatlan kíváncsiságát tükrözték. Nem várattam meg a válaszommal, pár pillanat elteltével az ablakhoz nyomott füzetlapon ez volt olvasható:
’JÚNI 18. … MÉG HÁROM NAP! MÁR VÁROM. ’
Tényleg vártam. Legfőképpen azért, mert lejár a szobafogságom…
Mark mosolyogva olvasta soraimat, és e képpen is jegyezte le sajátjait, melyeket rögtön fel is mutatott nekem.
’MAJD MEGLEPLEK VALAMIVEL…’
A válaszom rövid volt, de határozott. Még sem értem el vele a kellő hatást, ami az eltántorítás lett volna mostani tervétől, mikor oda nyomtam az ablaküveghez.
’NEM KELL!’
Mark csak elmosolyodott, és intett egyet, miszerint távozik. Én is intettem, majd szememmel követtem az útját a házuk bejáratáig.
Nem keltem fel azonnal. Még élvezni akartam hirtelen jött örömöm édes mámorát. Valamiért úgy éreztem, hogyha megmozdulok, megszűnik a varázs… Valószínűleg szó sincs erről, de jó volt ezt hinni. Addig sem kellett kibújnom a magam köré épített kis örömgubóból. Csak ültem, és a lustafelhőket szemléltem az ablaküvegen keresztül. Mosolyomat viszonozta a lenyugvó nap pár sugara, míg nem elhalványultak narancssárga nyúlványainak színei, mit a kék váltott fel. Pár percig még ücsörögtem ott, figyelve, ahogy sorra kapcsolják be a közvilágításnak számító lámpaoszlopok fényeit, ám anyám vacsorára hívó szavára lebattyogtam a földszintre.
Mindent összevetve talán nem is olyan rossz ez a szobafogság. Egész elviselhető…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése