Könyvbe zárt valóság - 7. fejezet

Hét…

   Szobafogság…  Ez hiányzott a legkevésbé. Bár megérdemlem, de attól még nincs ínyemre a helyzet, ami már négy napja fent áll. Első nap még nem volt annyira vészes a helyzet, elfoglaltam magam az olvasással. Nem, nem a naplót olvastam, mivel megorroltam magamra, amiért ennyire a gondolataimba szőtte magát. Kerestem más könyvet, mely közel áll a szívemhez.
   Anna Frank naplója kitűnő választásnak ígérkezett, a jelenlévőhelyzetemhez viszonyítva, ám ez cseppet sem hasonlítható a prinsengrachti hátsó traktus nyomorúságos sorsához! De a célnak megfelelt, és elfoglalta a gondolataim nagy részét. Ám sajnos csak három napig tartott az eufórikus állapot, így a szobafogságom negyedik napján itt ülök az ablakpárkányomon, és a közeli kis parkot figyelem.
   Nem sokan lézengenek arrafelé, és úgy általában kihalt volt a környék. Ezen a szép napon kicsit furcsának tűnik ez a lappagás. Én biztos kint tölteném az időmet, már ha megtehetném… Valószínűleg elhívnám Janettet sétálni, vagy csak ülni az udvarunk füvén, egy nagy adag fagylaltos bödön, és a kifogyhatatlan pletykák társaságában. Ám most még fel sem hívhatom, ugyanis elkoboztak minden olyan készüléket a szobámból, ami megzavarná, a csodás szobafogság örömteli, magányos perceit… Szóval se Janett, se telefon, se laptop…
   Ami megmaradt, és a világ szemlélésére szolgál, az csak az ablakom. Ám innen minden olyan unalmasnak, és lassúnak tűnik...  Ráadásul a hangok sem szűrődnek be. Így csak figyelem a néma világot, mint külső szemlélő.
   Még mindig a parkot figyeltem, amikor egy apró kavics csapódott az ablakomnak. Kicsit megijedtem így hátrahőköltem mielőtt lenéztem volna. Mark ácsorgott a saját házuknál és mosolyogva felkiáltott hozzám.  Ugye mondtam már, hogy nem hallok semmit sem a kinti zajokból? Most is ez a helyzet. A némán ordibáló Mark képe nevetésre késztetett. Megpróbáltam elmutogatni, mi a helyzet, vagyis hogy egy árva szava sem jutott el hozzám, ám nem értette.
    Majd hirtelen ötlettől vezérelve a szobám túlsó felébe rohantam, egészen az íróasztalomig, majd egy füzetet, és néhány tollat vettem a birtokomba. Mindezek után visszaballagtam a párkányomhoz, és a füzetbe véstem a következő mondatot, melyet a leírás után odanyomtam az alaküveghez.
’NEM HALLOK SEMMIT! ’
   Elég nagy nyomtatott betűket használtam, hogy abból a távolságból is el tudja olvasni. Pár pillanat után mosolyogva bólintott, majd a házukba rohant, és ő is egy füzettel tért vissza, melyen a következő mondat szerepelt:
’AKKOR GYERE LE!’
   Fejemet csóválva jeleztem, hogy ez sajna nem fog megtörténni. Szomorú arckifejezéssel konstatálta a dolgot, majd a füzetbe körmölt valamit, és felmutatta:
’TÁN HARAGSZOL RÁM?’
   Újabb fejcsóválás, és én is írni kezdtem, majd az eredményt megint az ablakhoz nyomtam.
’NEM, CSAK RABSÁGBAN VAGYOK…’
   Mosolygott, majd pár pillanat írás után felmutatta a füzetet.
’EGY ANGYAL NEM LEHET FOGSÁGBAN… ’ Lapozott egyet, és a következő lap tartalmára is fény derült. ’KISZABADTSALAK?’
   Mosolyogva jegyeztem le a válaszomat, amit rögtön meg is mutattam neki.
’JÓ LENNE…  DE LEHETETLEN!’
    Nemsokára én is olvashattam Mark rendezett sorarait, melyek a válasz tartalmazták.
’MÁR MIÉRT LENNE? ’
   Kitartóan mosolygott, mely ragadósnak bizonyult, hisz azon kaptam magam, hogy már én is mosolyogva írom a válaszomat. Mosolyom nem lankadt, holott eléggé oda ütöttem az üveghez az ujjaimat.
’KÉT SÁRKÁNY IS ŐRZI A VÁRAT A SZÜLINAPOMIG…’
   Kisvártatva megint csak felém mutatta a füzet ütött kopott lapjait.
’ÉS, AZ MIKOR VAN?’
   Mosolygott fel rám, gyönyörű csoki barna szemei pedig olthatatlan kíváncsiságát tükrözték. Nem várattam meg a válaszommal, pár pillanat elteltével az ablakhoz nyomott füzetlapon ez volt olvasható:
’JÚNI 18. … MÉG HÁROM NAP! MÁR VÁROM.  ’
   Tényleg vártam. Legfőképpen azért, mert lejár a szobafogságom…
   Mark mosolyogva olvasta soraimat, és e képpen is jegyezte le sajátjait, melyeket rögtön fel is mutatott nekem.
’MAJD MEGLEPLEK VALAMIVEL…’
   A válaszom rövid volt, de határozott. Még sem értem el vele a kellő hatást, ami az eltántorítás lett volna mostani tervétől, mikor oda nyomtam az ablaküveghez.
’NEM KELL!’
   Mark csak elmosolyodott, és intett egyet, miszerint távozik. Én is intettem, majd szememmel követtem az útját a házuk bejáratáig.
   Nem keltem fel azonnal. Még élvezni akartam hirtelen jött örömöm édes mámorát. Valamiért úgy éreztem, hogyha megmozdulok, megszűnik a varázs… Valószínűleg szó sincs erről, de jó volt ezt hinni. Addig sem kellett kibújnom a magam köré épített kis örömgubóból. Csak ültem, és a lustafelhőket szemléltem az ablaküvegen keresztül. Mosolyomat viszonozta a lenyugvó nap pár sugara, míg nem elhalványultak narancssárga nyúlványainak színei, mit a kék váltott fel. Pár percig még ücsörögtem ott, figyelve, ahogy sorra kapcsolják be a közvilágításnak számító lámpaoszlopok fényeit, ám anyám vacsorára hívó szavára lebattyogtam a földszintre.
  Mindent összevetve talán nem is olyan rossz ez a szobafogság. Egész elviselhető…

Könyvbe zárt valóság - 6.fejezet

Hat…

   Saját magam hibáztatását reggel csak folytattam... Kócosan, és kómás fejjel lépdeltem ki a szobámból, le a lépcsőn, egészen el az ajtóig, hogy az ablakain kitekintsek. Amit meg is bántam, és jól is tettem egyszerre.
   Ugyanis láttam egy hihetetlenül vidám Mark-ot, körülötte nagy tömeggel, akik inkább lányokból álltak, mint pasikból, de egy két srác is akadt közülük. De nem helyiek... Túl kirívóak,és érdekesek voltak a rikító zselés hajukkal, a bő szabású farmerjaikkal, pólóikkal, vagy éppen azok nélkül... Nem tudtam én sem szó nélkül tűrni ezt, így a külsőmmel nem foglalkozva kicsörtettem az utcára.
   Különösebben nem érdekelt volna, hogy megbámulnak emiatt, de a bámészkodók között ott volt Ellen Broken is, méghozzá Mark oldalán, szorosan hozzá simulva. A látvány annyira letaglózott, hogy észre sem vettem, ahogyan a gyéröltözetű srácok végig mérnek, és füttyögnek, egészen, amíg az egyik rá nem csapott a hátsómra. Nos, akkor nem volt megállás, visszakézből pofon vágtam, illetve vágtam volna, ha nem kapja el a kezem.
   Mivel az egyik kezem már vasmarkaiba fogta, így a másikkal is akcióba lendültem, de megint csak nem ért az arcához. Ott álltam kitekeredve, és dühöngő szemeimet az ő kék szemeibe mélyesztve. A nálam pár évvel idősebb, és kb. 10 centivel magasabb kreolos bőrű srác szó szerint lenézően figyelte szabadulási kísérleteimet. Majd mosolyogva megszólalt.
-Igazi harcos típus... Kíváncsi lettem volna az arcodra mikor Mark haverom lesmaccantott! – vigyorgott önelégülten.
De rögtön lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy leköptem!
-Az vagyok! Ha nem hiszed, hamarosan saját magad is tapasztalni fogod a térdem súlyát ott középen... Persze csak ha nem engedsz el! – angyali mondandómhoz egy bűbájos mosolyt is mellékeltem.
   Mondanom sem kell, hogy a csuklóim nem voltak többé rabságban! Szabadulásom után rögtön Mark felé fordultam, megpróbáltam nem észrevenni Ellen –legalábbis számomra - undortó képét, és a lehető legkevesebb érzelemmel a hangomban feltettem a kérdést:
- Nos, ha már ilyen szépen tud mindenki a tegnap esti afférról, talán még azt is tudják, hogy mi történt, miután „Mark haverotok lesmaccantott”! – használtam direkt a kékszemű izomember szavait.
- Hát ameddig a magánszférám határát nem súrolja, addig tudnak a dologról! – látszott az arcán, hogy azt a bizonyos oda mondogatós rész már beletartozott abba a bizonyos szférába – De neked megengedem, hogy elmond, mert...
- Tudom, mert cuki, aranyos, és satöbbi vagyok! De nem azért nem fogom nem elmondani, mert mind ez vagyok, hanem mert tiszteletben tartom a „magánszférádat”! – magánszférán a haverok előtti felvágást értettem, és ő tisztában is volt ezzel!
   Nekem nem számított, hogy ez a jó 20 ember mit gondol rólam, viszont neki ők voltak a „barátok”... Ciki, ha beégsz  előttük. Így miután mélyen Mark szemébe fúrtam az enyémet, tudatva vele, hogy sajnálom a tegnapit, és remélem ezzel az akciómmal kicsit elviselhetőbb neki, nem volt más dolgom, mint elmenni. Elmenni jó messzire, de azért mégsem ilyen kócosan.
   Egészen addig nem is vettem észre, hogy csörtet utánam valaki, míg kicsivel azután, hogy becsuktam az ajtót, kopogtattak rajta. Miután kinyitottam, kicsit meglepődtem ugyan, de nem ért annyira váratlanul. Kissé kiszámítható volt...
-Szia! – az ajtófélfának dőlve abban a szürke pólóban, hosszú farmerban, és zavart arckifejezésével furcsa dolgokat, érzéseket váltott ki belőlem.
Azt is, hogy most azonnal átöleljem, és izmos vállán nyugtatva fejemet könnyek közt közöljem vele, hogy mekkora egy tapló, és barom állat voltam tegnap, és meg gondolatlanul mondtam ki azokat a szavakat, melyeket mostanra már nem is gondolok komolyan.
Ehelyett csak köszöntem.
- Szia.
- Igazából nem tudom miért jöttem utánad, vagyis tudom, hogy közölni akartam veled, hogy hülye voltam, mikor elújságoltam szinte mindent, de most ahogy kimondtam nagyobb hülyének érzem magam, és teljesen más miatt.
- Figyelj, igazából én... – megpillantottam az ember sokaságot a járdán, és javaslatot tettem a mondat befejezése helyett – Ezt inkább idebent beszéljük meg! Tudod... – intettem fejemmel a csoport felé, melyre csak bólintott, besétált, én pedig kulcsra zártam az ajtót a kíváncsi szemek előtt.
- Tudom, hogy hülye voltam, de nem azért, mert elmondtam ezt, vagyis azért is, de hagyjuk! Illetve ne, vagyis... – zavarában össze, vissza makogott, én pedig nyugtatásképpen a vállára tettem a kezemet.
- Nyugi! Csak... mond el miért jöttél. – mosolyogtam aggodalmas arcába.
- A közeledben nem tudok nyugodt lenni... Minden vagyok, csak nyugodt nem! Éppen ez zavar! Illetve nem is, mert jó érzés, de furcsa... Ezért amit mondtál ott, és akkor... – a kezem lehullott a válláról, és a homlokomat kezdtem el támogatni, nehogy a nem várt fájdalomtól valamit elfelejtsek amit mondani készülök.
- Ez volt a baj! Nem kellett volna kinyitnom a hülye számat... Magamban kellett volna tartanom! Nem rád zúdítani! Ez olyan... rossz volt, még nekem is! Illetve akkor még nem, mert dühöngtem, de utána... Fájt! Fájt, hogy neked is fáj! Sajnálom... – hiába tartottam magam sziklaszilárdan ahhoz, hogy nem sírok, a könnyeim a végére mégis megeredtek.
Így nem ellenkeztem, mikor Mark a karjaiba vont, és ténylegesen megtettem azt, amit a legelején szerettem volna.
- Ne sírj! Vagyis sírj, ha jól esik! Valamint kikérem magamnak nem hülye a szád, inkább szép, és ha már itt tartunk nagyon finom is! – ezen nem tudtam nem nevetni, már amennyire a könnyeim megengedték.
- Sajnálom! – bontakoztam ki az öleléséből, mivel túl jól esett ahhoz, hogy tovább tarthasson.
- Ugyan... – nyújtott át egy zsepit.
Már éppen akartam mondani, hogy valószínű, hogy anyám, vagy apám illetve az ikrek nem szívlelnék, ha idegent látnának a házban, de elkéstem.
   Anyám félkómás fejét láttam meg a lépcsőfordulóban, mely átváltott aggódó szülő arckifejezésbe, mikor meglátta, hogy a kicsi lánya a szomszéd fiú előtt áll, és bőg. Így kapkodva leszaladt a lépcsőn, villámokat szóró szemekkel nézett Markra, miközben felém ezeket a kérdéseket idézte:
- Jesszusom, kislányom! Miért sírsz? Mi történt? – majd haragosan ránézett az előttem álló Markra- Veled, még számolunk!
- Nem anyu semmi gond! Ami azt illeti, pont most lett megoldva! – fordultam anyám felé, majd gyorsan Markra pillantottam – Legalábbis remélem... – egy gyér mosolyt meg engedtem magamnak, melyet Mark kicsit erősebb, és tündöklőbben jutalmazott, melytől olyan folyékonnyá váltak a csontjaim, mint a felhevített arany. És valószínű, hogy olyan forró is lehetek.
- Ami azt illeti, én ettől még nem hatódok meg! A fiatalembernek is nyilatkoznia kell az ügyről! – még mindig a „te gyerekem veleéig rossz lehetsz, mert megsirattad a lányomat” nézését használta anyám.
- Ahogy Elizabeth is mondta, megbeszéltük a dolgokat, és elsimítottuk a gondokat! Remélem nem lesz még egyszer ilyen ... dolog közöttünk! – nem tudom anyámnak feltűnt e, hogy rá kb. egyszer sem nézett, miközben neki szabadkozott, de mind egy is!
- Nos, akkor máskor is szívesen várunk, de majd valami emberi időpontban! Most pedig Lizzie kérlek kísérd ki a korai vendégünket! – azzal a konyha felé vette az irányt.
   Kinyitottam az ajtót, ő kisétált rajta, majd visszafordult elköszönni.
- Nos, akkor szia! – mosolygott elbűvölő kedvességgel, és megint csak szívesen bele ugrottam volna a karjaiba, és el sem eresztettem volna, de nem így tettem.
- Szia! – mosolyogtam én is!
- Ja és amit a dolog szó alatt értettem, az csak az összetűzésre terjedt ki! Az előtte való eseményekre nem... – csibészem mosolyával elballagott a házuk irányába, ahol még mindig szép számmal álltak a barátai.