Öt...
Ugyan belül átkoztam magam, amiért engedtem a csábításnak, és elmentem Mark-al, de őrülten boldog léptekkel haladtam a kis hinta felé, mely az erdő egyik fájának vastag ágán himbálódzott, a szél hatására. Mark választotta a kis hintát, és mikor megkérdeztem, honnan tudta, hogy itt az erdő kellős közepén áll egy hinta, csak annyit felelt, hogy régebben családi összejövetelekkor már járt Atlantic city-ben, és egyszer véletlen fedezte fel ezt a helyet.
És most ide vezet engem is, és már én is kezdem látni a lombok sűrűjéből kiváló önálló fácskát a hintával együtt. Az ódon kötél tartotta a falapot.
-Meglökhetlek? – súgta Mark a fülembe.
Váratlanul ért a közelsége, így eltartott pár pillanatig, míg felelni tudtam a kérdésére. Illetve rendeztem heves pulzusomat.
-Pe-persze! – nyögtem ki végül.
Felbátorodva, és mosollyal az arcán megfogta a kezemet, és odahúzott a hintához, megpaskolta azt, jelezve, hogy üljek rá. Én ekképpen cselekedtem.
- És, mióta élsz itt? – kérdezte, mikor meglökött hátulról.
- Egészen kisbaba korom óta. Nagyon nem is tettem ki a lábam más városba. – nevettem fel, és élveztem, ahogy a szél az arcomba fújja a hajam, mikor visszatérek kiindulási pontomhoz.
- Jó neked! – lökött meg megint.
- Nem annyira! Begyöpösödött lélek vagyok! Mindig is szerettem volna világot látni. – lökött meg megint Mark - Utazni, új kalandokba keveredni, megismerni új embereket. Úgy egyszerűen Élni! – lökött meg megint.
- Ez a fényes oldala! – nevetett fel keserűen, miközben meglökött – Mert akiket megismersz, szinte rögtön el is veszíted... – állította meg a hintát úgy, hogy megfogta a derekamat, ami iszonyatosan forró lett, és egy gomolyag keletkezett a gyomromban.
És mindezek ellenére oldalra fordítottam a fejem, hogy belenézzek azokba a gyönyörű barna szemeibe melyek túl közel voltak ahhoz, hogy elhiggyem, valóság.
- Hát... Ebbe nem gondoltam bele... – szomorúság telepedett rám.
- Pedig ezzel is jár. – meglepődtem, hogy ilyen közel éreztem leheletét a számhoz - Ezért nem szoktam nagyon szoros kapcsolatokat kialakítani a környezetemben. De téged megcsókollak, ha addig élek is. – fokozatosan, és lassan, de közeledett a lehelete, a szeme, és amblokk az arca az enyémhez.
- Hát tényleg csak addig fogsz, ha rajtam múlik! – nevetem fel kicsit idegesen.
- Akkor már megérte élni...
Bekövetkezett az, amitől rettegtem, és amire iszonyatosan vártam lényem mélyén. Megcsókolt. Arra, hogy felfogjam, hogy nem szabad, nem akarom én ezt igazából, kellett jó néhány másodperc. Így ezalatt Marknak elég ideje volt, hogy kezével átszántsa a hátamat, jobb kezével megtámassz a nyakamat, és a hajamba túrjon, ballal pedig a derekamnál fogva magához préseljen. Ezért a szabadulásom eltartott egy darabig.
A kezem ugyan ez alatt a pár kósza pillanat alatt a hajába mélyedt, és nyomta még közelebb arcát az enyémhez, de amilyen gyorsan csak tudtam a mellkasára húztam, és elkezdtem magam eltolni tőle. Kétségbe esetten, és gyorsan elengedett, én pedig még mindig toltam el magam tőle, aminek következménye képen leestem a hintáról, egyenesen a földre.
Mark szemében még lángolt a vágy, és a tűz, de hamar átváltott félelembe, és riadtságba. Nem tudom, hogy mit látott rajtam, de nagyon megrémisztette. Én csak annyit éreztem, hogy emészt a harag. Rá haragudtam, amiért megcsókolt, amiért eleresztett, és amiért haragszom magamra. Illetve magamra haragudtam, amiért volt pár pillanatos téveszmém, és amiért nem tartott tovább...
-Várj, segítek! – Mark előbb rendezte gondolatait, és kapcsolt, hogy nem ülhetek a földön anélkül, hogy felfáznék.
- Ne! – emeltem fel a kezeimet, ő meg megmerevedett álltában.
- Pedig... – gondolkozott el megint, amíg én felkecmeregtem - Valld be, hogy nem is volt olyan rossz! Valld be, hogy élvezted!
- Csak helyeselni tudok! Ugyanis jól mondtad! Nem volt olyan rossz! – megnyomtam a volt szócskát – Amíg rá nem ébredtem, hogy ki vagy! Nem egy pszichopata hallhatatlan, aki csajokat csábít el, és megöli őket, de nem is egy hú de jó ember. – ezzel sarkon fordultam, és elindultam az ösvény felé, amin jöttünk.
- Akkor mi vagyok? – a kérdés hallatára visszafordultam, pedig még el sem értem az ösvény kezdetét.
- Ismerek egy srácot, akit megvisel a folytonos költözés, az, hogy nincsen igazi otthona, hogy sorra hagyja el azokat a helyeket, ahol voltak emberek, akiket szeretett, és ezért az új helyen, muszáj valakit találnia, jelen esetben engem, hogy érezze lesz majd valaki, aki rohadtul, és elviselhetetlenül szomorú lesz, ha szakít vele. Ugyanolyan szomorú, mint ahogy ő, mikor szeli az ország utat. Kell egy eszköz, akinek széttörheted a szívét, azért, mert neked sohasem forrhat be! Egy utolsóalak vagy! De tudod mit, nem leszek a kelléked! Keress mást!– a sírás határán voltam, és észre sem vettem, hogy az utolsó mondatokat már szó szoros értelmében neki szántam. Még egyszer utoljára rápillantottam elgyötört arcára, és elfutottam.
Míg elértem az erdő széléhez, azon agyaltam, vajon azért volt e olyan az arca, amilyen,mert rátapintottam a lényegre, vagy mert megbántotta, hogy ezt gondolom róla. Nem jutottam dűlőre magammal, míg kiértem az erdőből, de mit számít ez? Megmondtam, hogy nem leszek kellék...
Egészen besötétedett, és az egyedüli fényt a lámpaoszlopok egyirányú fénye nyújtotta. Még hátra néztem az erdőre, és reméltem, hogy Mark nem fogja itt tölteni az éjjelt. De mit segítene, ha én, aki most olvasott be neki, győzködném. Különben is mit számít, mit csinál? Mit számít, hogy rosszul érzi magát? Nem vagyok kellék, nem vagyok kellék, nem vagyok kellék...
A hazafelé utam e három szó körül forgott. Na meg akörül, hogy mit tettem. Hogy mit mondtam... Ahogy mondtam! Mire a verandánkon tapostam a fa lépcsőzetet, iszonyatosan megbántam minden szavamat, és rohadtul éreztem magam. Mire a szobámhoz vezető lépcsőn baktattam, már magamat okoltam mindenért, és én tűntem egy utolsó alaknak a szememben. Már éppen el akartam süllyedni az önmarcangolás mocsarában, mikor anyám szúrós tekintetébe ütköztem.
-Hol voltál kisasszony? – dorgált le csípőre tett kézzel.
- Tudom, hogy késő van, és hogy szólnom kellett volna, hogy kb. mikor jövök, de nem most! Tőlem egész nyaras szobafogságot is kiszabhatsz rám, de ne most tedd meg! – ezzel kitértem az útjából, és a szobám felé vettem az irányt.
- Jól sejtetted, hogy szobafogság lesz a vége, de nem egész nyárra vonatkozik! Csupán csak a szülinapodig. – szólt utánam anyám.
- Remek! Egy hét...– dörmögtem az orrom alatt, és berontottam a szobámba, melynek ajtaját rögtön kulcsra is zártam.
Nem akartam, hogy bárki is meg zavarjon, miközben itatom az egereket. Elvettem a plüss mackómat az ágyneműm tetejéről, melyet 8 éves koromban könyörögtem ki. Akkor kicsivel volt kisebb nálam, mostanra éppen combközépig ér. Törökülésbe helyezkedtem az ablakom szélén, melyet direkt az én kérésemre szélesítettek ki, az ölembe ültettem a mackót, fejemet a feje búbjára hajtottam, átkaroltam mind két kezemmel, és alásüllyedtem az önsajnálatba.
Ezzel egy időben a könnyeim is csordogálni kezdtek. Lassan, de biztosan álomba sírtam magam, és csak éjjel 3 környékén ébredtem fel meg határozhatatlan módon. A mackót már elengedtem, és a fejem az ablaknak dőlt, ami segített előbb meglátni azt, hogy egy sötét, görnyedt hátú, alak lehajtott fejjel közelít a szomszéd ház bejáratához.
Mikor valamelyest ki tudtam venni az alakból többet, mint a megtörtségét, felismertem benne Mark-ot. Ekkor hihetetlen gyorsasággal feltérdeltem a párkányon, hogy jobban ki tudjam venni, viszont a mozdulat túl gyors volt, így beleszédültem, és leestem a párkányról. Gyorsan feltérdeltem megint, és szememmel az ablakot, és az azon túli sötétséget pásztáztam, de nem láttam már sehol sem.
Jó fél óra elteltével végre megmozdultam, és még a pizsamám felvétele nélkül is az ágyamra dobtam le magam. Bár belül teljesen megsemmisültem, de még így is elaludtam jó egy órás forgolódás után.
