Négy...
- És most elmondasz mindent! Nem menekülsz! – helyezkedett törökülésbe Janett, miközben letámadott.
- Nyugi van Janett! Elmondom, csak hagyj, szóhoz jutni kérlek! – emeltem kezeimet magam elé védekezés szempontjából.
- Máris kezdheted! – eljátszotta, amint bezárja a száját egy lakattal, és a kulcsot a háta mögé dobta.
- Szóval! Miután beszéltünk felmentem a padlásra olvasni...
- Várj! A padlásra? – értetlenkedett.
- Janett! - dorgáltam le.
- Okés okés! – vette fel a ’ jó kislány leszek ’ figurát.
- Szóval azért ott, mert ott találtam a könyvet, és ott hagytam még este. Úgyhogy felmentem, és olvastam. Egyszer csak meghallottam a bútorszállító autó zaját, és lesiettem. A többit meg már úgyis tudod!
- Na, ja persze! A legjobb részt tuti kihagytad! És mi a fenének szólított angyalnak? Titokban szárnyakat növesztettél, amit én nem látok? – kérdezte, miközben elterült az ágyamon, ráhasalva a naplóra. – Au! Ez meg mi? – lóbálta előttem, én meg elvetem tőle, és megmagyaráztam.
- Ez az amit olvastam!
- Jaja persze! Add csak ide? – kapta ki a kezemből.
És mire tiltakozni kezdtem volna, olvasta a sorokat.
„... Gyönyörű barna szemeit enyémbe mélyesztette, kikísérte lovamat, és búcsú képen így szólt:
- Szervusz Angyal leány! – nem tudtam nem visszafordulni.
- Miért lennék angyal? – mosolyodtam el halványan.
- A szemeid miatt! Azt mondja apám, ha találok egy lányt, akinek a szemeiben elvesznék egy örökké valóságra, hát akkor megtaláltam az én angyalomat... – mosolyodott el a végére, és mintha egy árnyalattal vörösebb lett volna az arca.
- De hiszen semmi különleges nincsen a szemeimben! A te szemeid inkább angyalhoz illendőek, mint az enyéim... – most én vörösödtem el, hajtottam le fejemet, hogy hosszú loknijaim arcomba hullhassanak.
De ő felemelte állam két újával, és a szemembe nézett.
-A zöld egy igen ékes, királyi szín! Így a te szemedet érdemli meg egy angyal, mintsem az enyémet. – arca egészen közel az enyémhez, és szeme teljesen az enyémbe fúródva.
Megperzsel a tekintete, és soha nem akarom, hogy eleresszen, de ugyanakkor félek is ettől az érzéstől! Mert nekem, mint egy főúri család sarjának, nem szabad így éreznem. De nem tudok szabadulni, nem akarok szabadulni. De apja behívja a pajtába, így nekem is távoznom kell. És szép komótosan sarkon is fordulok, lovam mellett, de hangja visszaszólít.
-Angyal leány! – fordulok vissza akaratlanul is a hívásra – Remélem, még látjuk egymást. – és szája sarkán mosoly honol, miközben a pajtába igyekszik, itt hagyva engem.
Engem, akinek szerinte angyal szemei vannak, és akinek a pillantása úgy meg babonázott, hogy az már nem is illendő.
Ennek ellenére visszasétáltam a birtokunkra, és feljöttem a szobámba, miután Zsémbest kikötöttem az istállóban. És most itt vagyok, kipirulva a történtek után, és buta szívemet nyugton létre bíztatom, miközben felelevenítem emlékeimet.
1822. május 30.”
Mikor befejezte, összeállt a kép! Addig csak darabkák jelentek meg a szemem előtt, de most, hogy a végén a reakciót is hallottam, megértettem... És egy töredék részét ennek Janett is kezdte kapizsgálni, fekete, rózsaszín, lila melírokkal tarkított hajkoronája alatt.
-Nekem most olyan, de ja vu-m van... – ehhez a hozzászólásához olyan arckifejezést mellékelt, hogy az csak rátett még egy lapáttal.
Bennem meg egy világ dőlt össze... – akartam mondani, de helyette nem ezt mondtam.
- Valahogy ez olyan ismerős... –telepedtem mellé az ágyra.
- Megvan! A srác olvasta a könyvet, és onnan szedte az angyalos sztorit! De pancser... – mellé még ch-mögött egyet, és letette a könyvet.
- Nem az nem lehet! – vettem kezembe most én a könyvet, és ujjaimat végig futtattam a gyönyörű íráson, mely tintával íródott. – Ezt még anya vette Angliában, és nézd ezt az írást! –fordítottam elterült barátnőm felé a könyvet, mire felült, és tanulmányozni kezdte.
- Mi van vele?
- Nem látod? Süt róla, hogy EREDETI kézzel írott, és hamisíthatatlan! Ebből, csak egy van az egész világon!
- Hát... akkor ez valami halhatatlan féle, aki a könyv főszereplőjének a pasija lesz, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. Csak, hogy a csaj észreveszi, hogy ő ugyan meghal, de a pasi nem, így megöli a csajt, és... Ezt kapd ki: tovább áll, éli boldog életét, városról városra szállingózik, felszed csajokat, ugyan ezzel a szöveggel, a korszaknak megfelelő borításban, megöli őket, és megint csak tovább áll! – vigyorogta el magát a végére.
- Hány horrort néztél meg már máma? Őszintén! – néztem kissé horror mániás barátnőmre, akinek az alsó ajka kicsit lefelé görbült, alig észrevehetően, de aki eléggé ismeri, meglátja ezt is.
- Hármat... – adta meg magát végül – De az egyikből még fél óra hiányzott! – védekezett rögtön.
Én meg nevetve magamhoz húztam, és próbáltam túl tenni magam azon, hogy megmagyarázhatatlannak lettem tanúja. Legalábbis olyannak, amit én nem tudtam megmagyarázni magamnak. Azt, hogy a két Mark ennyire hasonlít. Én, és Mirjam –most már – mennyire hasonlítunk... Hogy minden ennyire hasonlít! Ez nem kellene, hogy így legyen! Mert ennek nem így kell lennie!
Janettel végig néztünk ugyan egy filmet - nem horrort -, de nem tudom miről szólt. Tőmondatokban, egy lány beleszeret egy fiúba, akinek van már barátnője, és a csaj próbálja behálózni a srácot, és kiiktatni a srác csaját.
Ennél többet nem is tudok róla mondani, mert annyira sablonos volt, de egy időre el felejtettem a kételyeimet. Azt, hogy mennyire lehetetlen ez az egész.
Bár sokszor a lehetetlen dolgokból valami igazán jó születik...
- Ez a film, pocsék volt! – elmélkedésemből ez az ismerős hang szakított félbe.
- Tudom, de jó volt, hogy itt voltál! – mosolyogtam rá.
- Öregem szólsz, és ugrok!
Lekísértem Janettet az ajtóig, és mikor már kint álltunk, akkor vettem csak észre, hogy valaki éppen tanúja búcsúzkodásunknak. Így Janett háta mögé hajoltam, és fennhangon rászóltam az éppen arra bóklászó Markra, akinek a kezében mintha könyvet véltem volna felfedezni.
- Tudod, a leselkedés nagy bűn! – ekkor pattant ki a fejemből a szóhasználatom... „A pletykásság nagy bűn!” Áh! Paranoiás vagyok...
- Van olyan büntetés, amit el lehet viselni! – igen, könyv van a kezében
- Na, már megint te! – fordult meg barátnőm is.
- Igen, megint én! És különben is egy örökké valóságnak tűnik az idő, ha nem láthatlak. – ezt a mondatot igen is nekem címezte, és azokat a gyönyörű barna szemeit is az enyémbe mélyesztette bele.
- Tudom, hogy ez csak egy álca, hogy elcsábítsd a havercsajomat, de csak álmodban aranyom! Nem fogod őt is meg ölni, mint azt a csajt, ugyanis mindent tudunk! Megtaláltuk a naplóját! Igen ám hapsikám! Lebuktál! – Janett beindult, én meg aggódtam, nehogy neki menjen szegény Marknak. Bár most, hogy jobban megnézem, tudna védekezni! Másra sem jók az izmok, amik kirajzolódnak még így a barnás zöldes pólója alatt.
- Shh! Nyugi Janett! Ez nem egy horror film! –fogtam le, mire Mark nem tudott mit válaszolni. Igazából azóta megkövült, mióta Janett elkezdett rizsázni „rejtett énjéről”.
- De akkor is! – tépte ki magát Janett a karjaim közül! – Veled még számolunk! – nézett rá szúrósan Markra, mikor elment mellette.
- Horror film? Hogy kerül ide... – értetlenkedett, mint aki nem is vette észre, hogy Janett majd megöli pusztán a szemeivel.
- Horror mániás! – ráztam meg a fejem, hangot adva nem tetszésemnek. – Ja és vudu-zik, szóval, ha valami maradandó sérülésed lenne, először békülj ki vele! De különben is te kezdted! Nem kellett volna szinte szóról szóra lemásolnod annak a srácnak a szövegét abból a könyvből! Bár fogalmam sincs, hogy csináltad, de ügyes voltál!
- Milyen könyvből? – nézett rám furcsa szemekkel, mint aki azt hiszi meghibbantam, ugyanakkor csodál is ez miatt, vagy valami ilyesmi...
- Egy napló! Ajj! Na, jól van, szia! – ráztam meg a fejem, és hátat fordítottam neki.
- Ne már! Megint itt akarsz hagyni! Mit vétettem? – ez jogos... megálltam, és keresztbe tettem a kezem, miközben a számat rágtam, és próbáltam megválaszolni ezt a kérdést.
Mert igazából semmit sem vétett. Ugyan! Ő?
- Igen, megint itt hagylak, és nem sokat, de nekem az is elég. – mentem tovább, mire egy kemény mellkasba ütköztem. Mint feljebb néztem, megláttam, hogy Mark állta utamat.
- Ugyan, legalább gyere, el velem mondjuk... – látszott, hogy gondolkozik, hova is akar elvinni. - ... egyet kerülni a környéken! – felhúzta a szemöldökét, és feszülten várta a reakciómat.
Feszülten várt, és én morfondíroztam. Elmegyek vele, mert iszonyatosan vonz magához, mint egy mágnes a kis vas darabot... Illetve nem megyek el vele, mert a vasdarab nem adja be ilyen könnyen a derekát!
